Ismert érzés, csontos szikár kezével fog odaföntről erősen és hiába minden akarat, csel, sehogy nem enged. Majd Akkor. A templom régóta magánkézben, nem lehet semmit tenni, várni a megengedődést, vagy nézni, hogy a természet táplálékául veszi az épületet. Cserfekvésen 12 fő él most, valaha 300 fő lakott, volt iskola, élelem, patak, élet. Néhány bokor alatt még házak emléke látszik, ahogy gyorsult fel a világ vonata, úgy maradtak le és maradtak ki az itt lakók aszfaltos út híján. A puszta Hosszúvízhez tartozik, polgármesterével Ivettel és férjével megyünk előbb a falubusszal, majd kis terepjáróval, látjuk a teheneket, állítólag Sanyi tehén is megvan még, aki mindig a szélén legel, öt éve találkoztunk vele. Hosszú erdei úton megyünk Libickozma irányába, hatalmas sáros gödrök, huppanók, muflonok. Meglátogatjuk az erdő közepén a Háromházi Fogadót, régen 36 ház volt, semmi nincs már belőle. Ismert és szeretett hely, a környezetét és az elhelyezkedését tekintve nem csoda. Visszafelé a kis terepjáróval megállunk még a szamaras ember házánál, jön Piroska, négy kutyával és egy vödörrel, szép frizurával és rendezett ruházatban (a tanyasi léthez) és olyan helyi történeteket ad elő és úgy, hogy könnyesre hahotázzuk az erdőt. Ilyenkor gondolom, jól van az úgy, történik az élet, örüljünk, hogy ilyeneket megélhetünk.
