Tizenhat ház, tizenhét ember, egyetlen fel-le meredek utca. Ebben a faluban készült a számomra ikonikus fotó, az a kép, ami segíteni próbált egy kis hírt prüszkölni a világba, figyelem, porból-sárból vagyunk és a városi csillogás sokszor vakít, de csúszunk-omlunk szét, a föld visszaszív komplett falvakat, épületeket. A statisztika szerint 1 fővel emelkedett a lélekszám. Van a faluban egy nagyon helyes vendégház, a dombtetőn sajtműhely, bárányok, pónilovak, az út közepén elhagyott állkapocs csont. Harangláb van, az utcai telefonfülkét kipróbáltuk, működik. Lenti városa van viszonylag közel, és nem tudunk kitérni a fejlődésnek vélt változás elől. Kényelmet szeretnénk, boltban megvenni, utazni menni, új ruhával vigasztalódni. Mintha rossz irányba folyna az erő, nem bele a földbe, majd belénk, élelem formájában, készen akarunk pénzért életet, de hát nem sikerül ez. Milyen jó lenne valahol középen, ha van egy darab kert, a lehető legtöbbet megtermelni, a többit megvenni. Írják, hogy nincs idő, a nap után nincs kedv, de elég kicsiben, egy óra naponta és amúgy is a Föld visszatölt.
