Harminchatról negyvenhétre, három év alatt, szép ugrás, így van remény, hogy pár év múlva ötven fő feletti település lesz. Kanyargós út visz oda, dombos, az út mentén még a régi beton korlát, időben és romantikában megdőlve. Igazából egyetlen utcácska, kár, hogy nem mértem mekkora, még sétának is kevés. Sok ember a kertekben, szépen vetett ágyások a télre, a gyerekkorban orromba ragadt faluillat. Elkészült a ház is, ahol 3 éve kisgyerekekkel építkeztek, meleg fények látszanak kifelé. Vannak hangok, jószágoké, embereké, lovasoké kutyával, fiatalok, mennek a tájba. Állunk és némán vagyunk boldogok, mert egy hangok nélküli faluban elkerülhetetlen a szív összeszorulása, az ember az állkapcsában érzi, hogy nem a jó fajta üresség van, hanem ami megeszi a ködöt is maga után. Szerencsére itt nem táplálkozott, sőt, az emberek táplálkoznak, földjeikből, egymásnak adott reményből, a kertet ismerő gyerekek fényéből. Nem bánom, hogy mázas lett kicsit az írás, ilyenkor ez van belül. Láttunk egy jó állapotú eladó házat, a falu vezetői nyitott jó emberek.
A három évvel ezelőtti bejegyzés a faluról
Azt nyugodtan hozzáírhatják a cikkhez,hogy a közösségi élet a zéróhoz konvergál.Igazi “Oszd meg és uralkodj”település.Egy rakás “Canis merga”…Nemhiába.Ahol nem magyar az “úr”,a lakosság pedig széthúz, ott szétdarabolódik minden.