Sajnos sűrűn hallani faluhelyen ekkora csendet, a hiányzó hangok bántják a fület. A konyhakertek alszanak még, de jobbára nincsenek, néma pára suhan a porták felett. Egy bizonyos házat keresünk, izgalomban vagyok, mert túl nyitott és túl elhagyott, szerintem hatalmas értékkel. Szerencsére csak a kapu hajlott egyel beljebb, ott áll kéken, sértetlenül, nagy réz szájaival fára, lepényre éhesen. Az ilyen kemencében csillogó lélek sült bele a kenyérbe, ebben egészen biztos vagyok. Oka biztos van, hogy így hagyták, elhagyták, ahogy egy széttekintés során látni a társadalom nagy részét fém szekereket tologatni neonfények közt és húsz forintos adalékos zsemlének örülni. Nem izzadni, nem fáradni, elvenni könnyen, egészséggel vámot adva a kényelemnek.
Senkivel nem találkozunk a faluban. Most azt mondom, mindenkinek, akinek kert van a birtokában kötelessége lenne élettel és étellel ellátni saját magát. Igenis tartozik annyival a Teremtésnek, hogy fűmag hintése helyett odaadja gondosságát, nem billenti tovább az egyensúlyt a hamis körforgás fenntartásával.
Egy bevásárló közösséget szervezünk a Hévíz-Keszthelyi régióban, ezért utaztam a arrafelé. A környéken élő termelőkkel találkoztunk, lefektettük a helyi élelmiszer kereskedés alapjait. Hogy miért? Mert aki falura költözik és gazdálkodni kezd, értékesíteni is akar majd, a meglevő termelőknek is kell a felvevő piac. Az embereknek meg igazi élelem.
