Lehet az út közepén menni, nem suhan senki, nem vág oldalba autóhuzat, hangos a csend. Az aszfalt megevett egy villáskulcsot, nem nagy a jelentősége, de megállít a látvány. Egyetlen utca a falu, jobbára az egyik szélén sváb porták tornáccal, fa oszloppal, réges-régi kovácsoltvas kerítéssel. Öt éve jártunk itt utoljára, akkor a KSH 20 főre tette a népességet, tavalyi adat szerint 40-en laknak. Szebbek a virágok az utcán, szemben komoly veteményes, nem tudom, jók-e az adatok, tényleg jöttek-e emberek, vagy csak a tájidegenre festett spaletták, piros zománcfesték felhordói lettek az új tulajdonosok. Ha ilyen sokan, az nem jó. Igen, nem rohad tovább a gyönyörű száz év körüli kerítés, amilyet a maiak már nem is tudnak gyártani, annyi lélek van benne. És idő. Jobb, ha megtalálja a falut egy fiatal magyar család, szereti a régi tornácot, nem cseréli a faoszlopot betonra, megnézi, mit lehet a hátsó kertekben még veteményezni, a régi szép ólakat feljavítja és tesz bele jószágokat. Eltelik sok év, nem azonnal, de egyszercsak tél elején felszáll a disznópörzsölő szaga, macskák kapnak a belek után és ha beleszagolunk a levegőbe, az jut eszünkbe, hogy itt emberek élnek.
Az előző, 2016-os bejegyzés a faluról
